Szüreti bál a Boldog Gellértnél

Egy gitár, egy mikrofon és sok táncoló lélek – Szüreti bál a Boldog Gellértnél

Október 8., csütörtök. Az ebédlő teli volt emberekkel – a legtöbb osztályról érkeztek betegek, dolgozók, mindazok, akik tudtak jönni. A dekoráció kézzel festett falevelekkel, körtékkel és makkokkal a szüreti bál hangulatát idézte – azt a fajta őszi meleget, amelyet csak a termés, a közösség és az összetartozás tud előhívni.

Az előadó: Száncsó. Egy gitár. Egy mikrofon.

Ennyi elég volt.

Az egyszerűség, amely mindent megad

Vannak pillanatok, amelyekben az ember rájön, hogy az élet legszebb dolgai nem igényelnek bonyolult felszerelést, drága technológiát vagy nagyszabású szervezést. Egy gitár és egy mikrofon – ha a kezében a megfelelő ember tartja, ha a hangon keresztül a megfelelő ember szólal meg – képes megtölteni egy ebédlőt azzal, amivel semmilyen más eszköz nem tudja megtölteni.

Élettel. Énekléssel. Tánccal. Azzal a fajta közvetlen, azonnali, testben megélt örömmel, amelyet a zene előhív – és amelyre az ember testének és lelkének egyaránt szüksége van.

Száncsó – a kórház dolgozója, aki ezúttal más szerepben lépett a közösség elé – azt hozta, amit a legjobb zenészek mindig hoznak: önmagát. Nem csupán a hangját és a pengetős ujjait. Hanem azt az energiát, azt a kedvet, azt a kapcsolatot a zenével és a hallgatóival, amely egy gitárhúr rezgéséből valami sokkal nagyobbat csinál.

A dalok – amelyek hazavittek valahova

A szüreti bál lényege – és a zenei válogatás bölcsessége – az ismerős dallamokban rejlett. Nem idegen, tanulni való zene – hanem az, amit mindenki ismer. Amit a testbe régen bevéstek, amelyet a torkunk emlékszik, amelyet a lábunk hallott már – és amelyre táncolni tud akkor is, amikor már rég nem táncolt.

A Pálinka dal – amely a szüreti bál hangulatának egyik legtökéletesebb zenei megfelelője. A „János legyen” – amelyre valaki mindig megmozdul. A „Haragszom a tökömre” – amely a népdal és a humor találkozásában azt az örömöt hozza, amelyet csak az igazán jól megismert dalok tudnak. A „Lábamon alig állok” – amely ezen a délelőttön valószínűleg nem a fáradtságról szólt, hanem az örömről, a tánc utáni könnyedségről.

És volt egy olasz utazás is – egy dal erejéig, a teljesség igénye nélkül. Mert a szüreti bál nem ér véget az őszi hangulatnál – egy jó előadó tud kalandot is hozni, egy pillanatra máshova vinni a közönséget, aztán visszahozni.

A visszatapsolás pedig – amely a legjobb előadások elmaradhatatlan velejárója – három különleges dalt hozott. Az Aranyeső – amelynek dallama valami nagyon mélyen gyökerező szépséget hordoz. A Csitári hegyek alatt – amely az egyik legszebb és legismertebb magyar népdal, amelynek szövege és dallama együtt valami megmagyarázhatatlanul teljes érzést ad. A Kicsiny falum – amely hazavisz. Nem feltétlenül egy konkrét helyre – hanem valamibe, amely az emlékben a legbiztonságosabb és a legszebbnek látszik.

Ezek a dalok – amelyek a visszatapsolásban születtek meg, azokra a kérésekre reagálva, amelyek bizonyítják, hogy a közönség nem akarta, hogy véget érjen – az esti otthonos, belső, személyes zene formájában csendültek fel egy csütörtöki délelőttön.

A tánc – ami megtörtént

Volt, aki táncra perdült. Lehet, hogy többen is, mint amennyien számítottak rá – maguk is. Mert a tánc nem mindig döntés. Sokszor csak megtörténik – amikor a zene elég jó, amikor a hangulat elég biztonságos, amikor valami megmozdul a testben, ami régóta nem mozdult.

A páciensek és a dolgozók együtt táncoltak. Ez a mondat – amelyet egyszerűnek tűnik leírni – valójában mélyen fontos. A tánc az egyik legősibb és legegyenlőbbé tevő emberi cselekvés. A tánc során a szerepek eltűnnek – nincs gondozó és gondozott, nincs orvos és beteg, nincs hierarchia. Van ritmus, van mozgás, van két ember, akik ugyanazt a zenét hallják és ugyanabban a pillanatban vannak benne.

Ez az egyenlőség – amelyet a tánc teremt – az összetartozás egyik legközvetlenebb és legteljesebb formája. Nem elvontan, nem elméletben – hanem testben, mozgásban, abban a pillanatban, amikor valaki megfogja a kezét a mellette állónak.

A kézzel készült dekoráció – ami más, mint a bolti

A szüreti bál hangulatát nem csupán a zene hordozta. A kézzel festett falevelek, körték és makkok – amelyek a termet díszítették – a kézzel csinált dolgok különleges minőségét hozták. Nem tökéletes. Nem gyári. Hanem emberi kézzel formált – amelyen látszik az ős, amelyen látszik a szándék, amelyen látszik, hogy valaki időt és figyelmet adott ahhoz, hogy ez szép legyen.

Ez a minőség – a kézzel csinált dolgok különleges bája – az őszi természet ritmikáját idézte. Ahogy a fák a leveleiket hullatják – nem egyformán, nem szimmetrikusan, hanem minden levél a maga módján –, úgy díszítik a kézzel festett levelek is a teret: egyénien, személyesen, élőn.

A szőlő – mert a szüreti bál kóstolás nélkül nem szüreti bál

A délelőtt végén – amikor az utolsó dalok elhangzottak, amikor az utolsó taps elcsendesedett – a szőlő kerül az asztalra. Közösen fogyasztva, a szüreti bál hangulatát tovább erősítve.

Ez a pillanat – amely látszólag csupán egy kis gasztronómiai kiegészítő – valójában a program rituális lezárása. A szüret az aratás ünnepe – az év munkájának megkoronázása, a bőség megosztása, a termés megkóstolása. Amikor a szőlő körbe jár, és mindenki vesz belőle, az az ősz egyik legalapvetőbb emberi rituáléja ismétlődik meg – a megosztás, a bőség, az együtt kóstolás.

Nem nagy dolog – és mégis az. Mert ízei vannak. Mert kézzel fogható. Mert mindenki ugyanabból eszik. Mert az íznek nincs diagnózisa és nincs szerepköre – az ízben mindenki egyenlő.

Az utolsó dal – Akácos út

Az utolsó dal az Akácos út volt. Ez a választás – amely talán nem volt tudatos, de mégis tökéletesen illeszkedett – az egész délelőtt méltó lezárása volt.

Az Akácos út nem csupán egy dal. Egy kép – amely mindazoknak, akik ismerik, valami nagyon konkrét és mégis általánosan emberi dolgot idéz fel. Egy út. Akácfák. Nyár – vagy ősz. Valaki, aki megy – vagy visszanéz. A mulandóság és a szépség egyszerre, amelyet az akácvirág illatában és a dallam ívében egyaránt megtalálunk.

Egy szüreti bálon, ahol az emberek énekeltek és táncoltak és szőlőt ettek, az Akácos úttal befejezni valamit jelent. Azt, hogy a szép dolgok elmúlnak – de megmaradnak. Az emlékben. A testben. Abban a biztos tudásban, hogy volt egy csütörtöki délelőtt, amely ilyen volt.

Kun-Fügedi Kriszti gesztusa – ami a köszönet pillanata

A délelőtt végén Kun-Fügedi Kriszti kolléganőnk – aki a foglalkoztatás területén nap mint nap dolgozik azért, hogy az osztályokon az élet gazdag és teljes legyen – egy kis ajándékot adott át Száncsónak. Megköszönte ezt a remek délelőttöt.

Ez az apró gesztus – egy kis ajándék, egy kimondott köszönet – az emberi méltóság és az elismerés egyik legszebb formája. Mert Száncsó nem fellépési díjért jött. Nem kötelességből. Egy gitárral és egy mikrofonnal jött – és azzal a szándékkal, hogy ezt a délelőttöt szép legyen.

A köszönet, amelyet Kun-Fügedi Kriszti átadott, nem csupán Száncsónak szólt – hanem mindannak, amit ő képviselt azon a napon. Annak a hitnek, hogy egy gitár és egy mikrofon elegendő lehet. Annak a tudásnak, hogy az ismerős dallamok gyógyítanak. Annak az emberi jelenlétnek, amellyel a zene valóban átadható.

Miért gyógyít a közös éneklés és tánc

A zenének, az éneklésnek és a táncnak az egészségre – különösen a mentális egészségre – gyakorolt jótékony hatásai kiterjedten kutatottak.

Az éneklés – amelyet a szüreti bálon a dalok hallgatásában és ahol lehetett, az éneklésben való részvételben élt meg a csoport – az oxitocinszintet emeli, a kortizolt csökkenti, és az összetartozás érzését erősíti. A csoportos éneklés különösen erős hatású – mert a hangok szinkronizációja az idegrendszer szintjén is szinkronizációt hoz létre.

A tánc – amelyre a szüreti bál különös lehetőséget adott – az egyik legteljesebb pszichofizikai aktivitás. Egyszerre mozgatja a testet és az elmét, egyszerre aktiválja a motoros rendszert és az emocionális feldolgozást, egyszerre erősíti az önkifejezést és az összetartozást.

Az ismerős dallamok hatása különösen fontos az idős és pszichiátriai betegek számára – mert a zenei emlékezet az egyik legellenállóbb agyi funkció. Dallamok, amelyek évtizedekkel ezelőtt vésődtek be, ma is előhívhatók – és előhívásuk egyszerre aktiválja az emlékeket, az érzelmeket és a mozgási mintázatokat.

Amit ez a délelőtt adott

Amit egy gitár és egy mikrofon – a megfelelő kezekben és a megfelelő szívvel – adni tud egy csütörtöki délelőttön a legtöbb osztály betegeinek és dolgozóinak: öröm. Tánc. Ismerős dallamok. Közösen elfogyasztott szőlő. A Pálinka dal és az Akácos út között eltelt néhány óra, amelyben az emberek nem betegek és dolgozók voltak – hanem emberek. Akik énekelnek. Akik táncolnak. Akik tapsolnak és visszatapsolnak.

Akik együtt vannak – és ez a legerősebb gyógyszer.

Köszönet Száncsónak. Köszönet Kun-Fügedi Krisztinek. Köszönet mindazoknak, akik eljöttek, táncoltak, énekeltek – és lehetővé tették, hogy ez a délelőtt ilyen legyen. 🍇🍂

A Boldog Gellért Szakkórház rendszeresen szervez zenei és kulturális programokat a pszichiátriai és geriátriai osztályok betegei számára.